Erion Psz. 3695. esztendő, a Hamvak havában

A szórakozó negyed egyik nem túl neves fogadójának, legtávolabbi sarkában üldögélt egy őszülő hajú, kobzát szorongató férfi. Nem akart túl nagy feltűnést kelteni, ezért is választotta ezt a kietlen helyet. Az a boszorka erre a napra jósolta halálát. Azt nem mondta, hogyan és miért, de nem is kellett az idősödő dalnok, a dolgoknak ezt a részét már magától is jól tudta. Talán lenne, aki csak a vállát vonná meg, egy boszorka jóslása után, de ő túl jól ismerte már őket. Toronban sokszor összefutott már velük és sosem kellett csalódnia azok képességében. Főleg nem az ocsmány méregbanyák tudásában. Lehet, hogy rútak és bolondok, de az a tudás mivel rendelkeznek az, még az őszülő dalnokot is félelemmel tölti el a mai napig. Újra körbe nézett a helyiségen. És ismét megállapította ezért legalább nem kár. Egyszerű kőből épített két emeletes fogadó, lent az ivórészében kemény tölgyből faragott asztalok és székek. A napfény csak három ablakon keresztül tudott beszűrődni és a hely meglehetősen nagy mivolta miatt ez igencsak homályossá tette a távolságokat. A szinte már óriási méreteket öltő kandalló, nem üzemelt, pedig a kinti cudar időjárás még ide bentre is kihatott. Lehet estére tartogatták a tűzifát, vagy csak a kevés vendég miatt nem akartak fölöslegesen fáradni. Talán ha kissé kipofozták volna a helyet legalább a söntést, az ablakokat és esetleg az ajtót akkor már-már kellemesnek is lehetett volna mondani. Leszámítva a kínállatot és a kiszolgálást. A söntés mögött elhelyezkedő vézna 50-as éveiben járó úr, lehetett a tulaj is egyben. Aki már akkor sem nézte jó szemmel az egyszerű utazó ruhában megjelenő, hátán keresztbe átlógatott lantot viselő kiöregedett kalandort. Lehet az övére erősített rövid és hosszúkard okozta ezt a hatást vagy csak már maga a kalandor fogalom.
- És ha kiöregedett? Akkor is egy kalandor, a kalandorok pedig mindig csak bajt hoznak, de legalább rendesen fizetnek!
Morfondírozott el a csapos.
Ült és várt, a savanyú, szinte már ihatatlan bora felett. Végül hosszan kifújta a tüdejében gyülekező levegőt, lemondóan megcsóválta a fejét, majd felállt.
- Nem a legalkalmasabb hely és még az idő sem megfelelő, de pont az idő minek híján vagyok!.
Ezzel a terem közepére sétált, honnan mindenkire ráláthat, így azonban oldalt kertült az ajtóhoz, mit nem láthatott be. Kobzát kezébe csúsztatva, maga alá húzott egy széket. Megköszörülte az időtől érces hangját.
- Remélem megbocsátanak illetlenségemért, hogy így megtöröm nyugodalmuk és zavartalan csendjük, de engedelmükkel elmesélnék egy történetet! Valakinek mond valamit az a név, hogy Senkiházi? Nem, nem egy átlagos semmire kellőről szeretnék szólni, hanem a Káoszbrigád vezetőjéről, ki nem született hősnek és nem is akart azzá válni, de még is az lett belőle! Egyedül azt garantálhatom, hogy történetem hosszúra nyúlik majd!
Miközben rákezdett beharangozni önkéntes előadását, az asztaloktól finoman felé sandítottak. Úgy tett a helyi iszákostól kezdve, a helyi tolvaj klán összebújt tagjaiig mindenki, mintha nem is érdekelné a dolog. Talán ha 15-re rúghatott a rögtönzött ötletére érdeklődést „nem” mutatók száma. A dalnok már jóval régebben járta az út porát, mintsem, hogy az álca nemtörődömséget észre ne vegye. Ha tényleg nem érdekelte volna őket az sem zavarta volna, ez volt az utolsó lehetősége és nem is akart másképp tenni.
- Talán a legelején lenne ildomos elkezdenem…
A húrok finoman megpendültek, érces hangja lágyabbá változott és a közönség álcája is hirtelen meggyengült.